43. fejezet

Megjegyzés: a történet (attól függetlenül, hogy lassan frissítettük a blogot) most körülbelül május közepén tart, úgyhogy ne lepődjetek meg...

Jó szórakozást! :)

AUSTIN

Na jó, túl sok volt ez nekem mára. Egyedül Simon volt az, aki normálisan, józan ésszel volt képes gondolkodni és nem kezdett azonnal pánikolni, mint mi, többiek. Azonnal visszautazott Londonba, hogy átkutattassa az ő és a fiúk házát, a srácokat pedig arra kérte, hogy ameddig nem jelentkezik, maradjanak Cheshireben. Még mindig itt voltak a legnagyobb biztonságban. Ezek után nem vágytam már semmi másra, csak egy kiadós alvásra. Ahogy bedőltem az ágyba, rögtön el is nyomott az álom…

- Csak most terítettem meg – állt fel Harry. – Hozom a levest.

 - Nincs neked erre valami külön embered, vagy ilyesmi? – kérdezte Chloe.

 - Igazából nagyon is van – kacsintott Harry.

A semmiből hat öltönyös pasi bukkant elő, majd felcsendült a Diszkópatkányok című film betétdala.

 - „What is love, baby don’t hurt me, don’t hurt me, no more!” – énekelte Harry, miközben az öltönyös hapsik lekapták magukról az ingjüket és belekezdtek a híres táncjelenetbe.

Egy tompa puffanás riasztott fel az álmomból. Kezdett már nagyon elegem lenni abból, hogy minden este újra átéltem az aznap történteket, persze kisebb-nagyobb változtatásokkal. Az utóbbi egy hétben annyi furcsa dologban volt részem, mint eddig soha. De komolyan, volt itt már pszichopata gyilkos pizzafutárnak öltözve, rejtélyes üzenet, lehallgatás és gyilkossági vád is. Ha hazaérek, első dolgom lesz kérelmezni a jogi gyakorlatom felfüggesztését. Az agyam nincs hozzászokva ezekhez a baromságokhoz, teljesen felmondta a szolgálatot. Most is mi volt ez a zene? Szó szerint utálom.

„What is love, baby don’t hurt me, don’t hurt me, no more!”

Felültem az ágyban és a sátán hangjának forrását kezdtem keresni. A „zene” határozottan az éjjeliszekrény mellől szólt. Méghozzá a telefonomból. Ez volt a csengőhang.

 - Mi a jó…

Nem értettem a helyzetet. Legutóbb még a Drive by volt beállítva. Minél hamarabb véget akartam vetni ennek a kínzásnak, úgyhogy a képernyőre pillantottam. Tudnom kellett, ki hívott, mert csak így tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e, vagy kinyomjam.

 - Franc! – kiáltottam fel, amikor megláttam a villogó Apa feliratot. Mivel nagyon összevesztünk, biztos voltam benne, hogy csak vészhelyzet esetén hívna fel. Nem akartam többet rontani a helyzeten, szóval gyorsan felvettem.

 - Mi a fenének van neked telefonod, ha nem vagy képes válaszolni a hívásomra? – szólt bele ingerültem a telefonba.

 - Neked is szia, Apu! Örülök, hogy hallhatom a hangodat. Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Sokkal kényelmesebb a barátaim kanapéja, mint az otthoni ágyam. Képzeld, még a légkör is jobb.

 - Még ma képes leszel befejezni a hülyeséget vagy továbbra is önmagadat adod? – kérdezte, majd hirtelen ordítani kezdett. – Mit képzelsz, mégis kivel beszélsz? Valamelyik dalospacsirta barátocskáddal?

 - Hacsak nem pártoltál át az énekesi pályára, akkor nem.

 - Ne szemtelenkedj itt nekem, inkább mondd meg, hogy hová vitted Emmát!

 - Miért nem kérdezed meg tőle? Mellesleg nem én hoztam ide, magától jött utánunk.

 - Szóval azok is ott vannak. Rögtön gondolhattam volna – jegyezte meg cinikusan. – Egyébként pedig nem veszi fel a telefont. Biztos most is a szőke herceg után rohangál. Az is ugyanolyan, mint a többi…

Unottan hallgattam, ahogy Apa Niallt ócsárolta. Sosem értettem, hogy igazából mi is a baja vele. Nyilván féltette a lányát egy popsztártól, de mivel esélyt sem adott neki, csak a rosszat feltételezte. Egy idő után felment bennem a pumpa, ezért megpróbáltam leállítani.

 - Ha csak egy kicsit is foglalkoznál a lányoddal, rájöhetnél, hogy milyen sokat jelent neki Niall. Apa, jobb srácot nem is találhatott volna magának, higgy nekem. Nagyon sokat jelent neki Emma, nem fogja összetörni a szívét. Talán el kellene fogadnod, hogy a kislányod lassan felnő.

- Még te adsz nekem leckét az életről? – röhögött ki, majd újra komolyra fordult a hangja. – Nem érdekel a nyálas szerelmi történeted, az én véleményemet úgysem fogod megváltoztatni. Nem engedem, hogy Emma is olyan elcseszettül végezze, mint te. Estére legyen itthon. A kis barátjától meg elbúcsúzhat örökre, mert a tavaszi szemeszter után költözik a bentlakásos iskolába.

 - De…

 - Nincs de. Ne feledd, estig van időd.

Szitkozódva kikászálódtam az ágyból és gyorsan magamra kaptam egy pulcsit. A legkisebb mértékben sem érdekelt, hogy alul csak egy alsógatya volt rajtam. Ahogy kiléptem az ajtón, azonnal megláttam Mattet, aki éppen Harry ajtajának kulcslyukán leskelődött befelé.

 - Matt, te mi a jó francot csinálsz?

 - Harry éppen öltözik – vonta meg a vállát, majd egyszerűen visszafordult.

Jobbnak láttam, ha inkább nem zavarom, úgyhogy folytattam utamat Emmáék szobája felé. Kopogtam egyet, nehogy rosszkor nyissak be. Miután nem érkezett válasz, benyitottam. Emmát sehol sem láttam, Chloe viszont úgy nézett ki, mint akit most ébresztettem fel.

 - Elárulnád, hogy mit mégis keresel itt hajnalok hajnalán? – mordult rám.

 - Először is, mindjárt tíz óra van. Másodszor, akadt egy kis gond.

 - Mily meglepő – fordult át a másik oldalára és a fejére húzta a takaróját.

Odasétáltam az ablakhoz, széthúztam a függönyt, majd lerántottam Chloe-ról a takarót.

 - Estére otthon kell lennünk, szedd össze Mattet, háromkor indulunk – adtam ki a parancsot.

 - MICSODA? – rontott be Matt a szobába. – Én aztán tuti nem megyek sehová. Még csak Harryt láttam félmeztelenül.

 - Én pedig inkább gyalog megyek utánatok, minthogy most felkeljek – közölte Chloe.

 - Nekem mindegy, akkor maradjatok. Chloe, elviszem az autódat, ti meg majd megoldjátok magatok. Én megkeresem Emmát.

Meg sem vártam a válaszukat, hanem egyből a földszintre indultam. A nappaliba érve megpillantottam Niallt és Emmát, ahogy a kanapén összebújva elmélyültek egy Jóbarátok ismétlésben. Nekidőltem a lépcsőnek és csendben figyeltem őket.

 - Cső Austin, mizu? – vágott hátba Zayn, majd elvonult a konyhába.

Erre már Emma és Niall is felkapta a fejét. Gyorsan elhúzódtak egymástól, Niall pedig elvörösödött.

 - Hát, én pont enni készültem… Meg amúgy is, meg kell kérdeznem Zaynt, hogy megetette-e már a hörcsögöket – hadarta, ahogy elviharzott.

 - Nincsenek is hörcsögök – nézett utána zavartan Emma, majd megpaskolta a mellette lévő helyet a kanapén. – Ülj le és mondd, hogy mi a baj.

 - Apa hívott – sóhajtottam fel.

Emmának azonnal lefagyott az arcáról a mosoly. Mintha csak tudta volna, hogy mit fogok mondani.

 - Felvettek? – kérdezte alig hallhatóan.

 - Estére otthon kell lennünk – válaszoltam együttérzőn.

Emma szomorúan bólintott és felment a szobájába. Egy ideig még üldögéltem a kanapén, majd én is elindultam készülődni. A lépcső felé tartva kopogást hallottam. Alighogy beengedtem, Liam már el is rohant mellettem. Már csuktam volna be az ajtót, de a szemem sarkából észrevettem valakit.

 - Austin? – kerekedtek ki a szemei.

 - Danielle.

DANIELLE

Austin egy szál alsógatyában és pulóverben állt előttem, de nem éreztem magam kényelmetlenül. Végül is, láttam már kevesebben is.

 - Jó a boxered. Ha jól emlékszem, ezt még tőlem kaptad a szülinapodra – mutattam a Pac-man mintázatú alsóra.

 - Karácsonyra – javított ki.

 - Részletkérdés – kacsintottam rá. – Beengedsz, vagy…

 - Tőlem csinálhatjuk idekint is, szeretem az extrém helyszíneket.

Nevetve vállba vágtam, majd egyszerűen elsétáltam mellette. Liam a nappali küszöbén felvont szemöldökkel fogadott.

 - Ne mondj semmit, elmesélem – húztam magammal a kanapéra.

 - Eddig még nem mondtad el neki? Mi az, talán szégyellsz? – szólt utánunk tettetett felháborodással Austin, miközben felment a lépcsőn. – Megjegyeztem.

Megforgattam a szemem, majd Liamhez fordultam.

 - Mennyit szeretnél tudni? – kérdeztem óvatosan.

 - Csak amennyit muszáj, ne menj bele a… részletekbe.

 - Szerintem jól döntöttél – helyeztem magam kényelembe, majd belekezdtem a történetbe. – Gondolom, azt tudod, hogy Austinnal pont egyidősek vagyunk. Akkor ismerkedtünk meg, mikor Londonba költöztem a Balettintézet miatt. Egy baráti összejövetelen ismertem meg a szobatársamon keresztül. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, el is mentünk egy pár randira. Igazából sosem jöttünk össze, de a viszonyunk elég közeli volt, ha érted mire célzok.

Liam zavartan bólintott, majd felpattant és a konyhába sietett. Pár perc múlva kettő pohár vízzel tért vissza.

 - Nekem szükségem van rá, úgyhogy gondoltam, neked is hozok egyet – nyújtotta át az egyik poharat.

Megvártam, amíg lehajtja az egészet és mikor láttam, hogy nincs teljesen rendben, a kezébe nyomtam az enyémet is.

 - Köszönöm – vörösödött el, majd a tarkóját vakarva pillantott rám. – És szabad tudnom, hogy meddig tartott ez a dolog?

 - Miután lediplomáztam, visszaköltöztem Manchesterbe és lassan megszakadt köztünk a kapcsolat – vontam meg a vállam.

 - Aztán összejöttél Marcusszal – állapította meg szórakozottan. – Tényleg, ugye már nem zaklat?

 - Ugyan, arra már nem lenne ideje amellett, hogy titeket terrorizál – szólalt meg Austin a nappali ajtajából. – Tudod, mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre.

 - Igen, hát persze – motyogta Liam. – Most, hogy így mondod, elég fáradt vagyok. Le is dőlök egy kicsit. Sziasztok…

Miközben elhaladt Austin mellett, Austin megrángatta a szemöldökét, amitől Liam még jobban kikészült. Csodáltam, hogy ebben az állapotban épségben feljutott a lépcsőn.

 - Na, hogy bírta? – kérdezte Austin, miközben levágódott mellém a kanapéra.

 - A felénél majdnem elájult, de lehetett volna rosszabb is.

Nem tudtuk, hogy mit mondjunk egymásnak, csak kínosan üldögéltünk egymás mellett.

 - Szóval – köszörülte meg a torkát Austin. – Hogy ityeg a fityeg?

 - Veled ellentétben nekem nincs fityegnivalóm.

 - Jelen pillanatban nekem sincs – kacsintott rám. – Na, de komolyan, hogy vagy?

 - Jól, jól – legyintettem. - Mi az, hogy Marcus terrorizálja a srácokat? Ugye, csak vicceltél?

Austin szarkasztikusan felnevetett, majd megrázta a fejét.

 - Sajnos nem – sóhajtott fel. – Te tényleg nem tudsz semmiről?

 - Honnan tudnék? Az utóbbi időben az amerikai elnökkel közelebbi kapcsolatban álltam, mint a fiúkkal.

 - Igaz – bólintott elgondolkozva. – Úgy tűnik, nekem kell, hogy beavassalak. Az lesz a legjobb, ha ott kezdem, hogy Genevát meggyilkolták. Erről talán még te is tudsz. Másnap reggel megjelent a srácoknál az anyja és meggyanúsította Zaynt, hogy köze van hozzá. Fel is akarta jelenteni. Én, mint jövőbeli ügyvéd, segítettem nekik összerakni a képet. Éppen rájöttünk, hogy Zaynnek nincs használható alibije, amikor érkezett egy névtelen SMS, ami figyelmeztetett, hogy a többieknek sincs.

 - Pontosan miért is gyanúsított meg titeket?

 - Ha belegondolsz, végül is logikus. Először is, Zaynnel elég csúnyán váltak el. Meg itt volt ez a pletyka, amit Geneva terjesztett. Gondolom, te is hallottad, hogy azt állította, hogy a fiúk lelopták a zenéjét. Az anyja helyében én is a fiúkat gyanúsítottam volna.

 - De hogy jött az SMS? Valaki lehallgatott titeket, vagy mi? – jegyeztem meg ironikusan.

 - Hát, ezt eltaláltad. Egy virágboltban Harrynek nekiment egy fickó, akinek egy tetoválás volt a tarkóján…

 - Egy pisztoly – fejeztem be, Austin pedig kérdőn pillantott rám. – Marcus régebben egy utcai bandába tartozott – kezdtem magyarázni. - Drogot árultak, fegyvereket adtak el. Persze, voltak riválisaik is. A legtöbb ügyletet Marcus legjobb haverja, Jagger intézte. Ő volt a legjobb a környéken, bármit meg tudott szerezni, úgyhogy mindenki el akarta tenni láb alól. Hazafelé menet lőtték le, azonnal meghalt. Marcus az ő tiszteletére csináltatta a tetoválást. Olyanok voltak, mint a testvérek.

 - Nem gondoltam volna, hogy Marcusnak vannak érzései – pislogott meglepetten Austin. – A végén még megsajnálom.

Elmosolyodtam és megvontam a vállam. A legtöbb emberhez hasonlóan Austin is az előítéleteire hagyatkozott Marcusszal kapcsolatban. Igaz, hogy nem a legártatlanabb ember, de szeretni attól még tudott, persze csak a maga módján. Nekem például sosem mondta, hogy „szeretlek”, de éreztette, hogy fontos vagyok neki. Sokan azt mondták, hogy cserben hagytam, amikor beköptem a rendőröknek, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Szerelmes voltam belé, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy megölt egy embert. Ha akkor lecsukják, talán megváltozik, és nem történik meg mindez.

 - Szerintem térjünk vissza a témához – zökkentett ki a gondolataimból Austin. – Miután megkaptuk az SMS-t, egyből Simonhoz mentünk, mert nem éreztük magunkat biztonságban a házban. Később kiderült, hogy jól döntöttünk. Louis és Harry előző este összekaptak, ezért Louis nem otthon aludt, így nem tudott arról sem, hogy eljöttünk. Közben ő is kapott egy SMS-t és egyből a házba sietett. Ott volt Marcus.

 - Honnan tudtátok, hogy ő volt? – kérdeztem közbe.

 - Ez csak utólag derült ki. Louis csak arra emlékezett, hogy a betörőnek egy pisztoly volt a nyakára tetoválva. Azonnal összeraktuk, hogy a lehallgatós ember és a betörő egy és ugyanaz, csak azt nem tudtuk, hogy kicsoda. Másnap Niall éhes lett. Rendelt egy pizzát és ki volt a pizzafutár? Marcus. Liam azonnal felismerte, Louis pedig észrevette a tetoválását. Azután enyhén megijedtünk, és ide menekültünk. Kábé ennyi.

 - Aha – bólintottam, miközben megpróbáltam feldolgozni az információkat. – De várj. Marcus pizzafutárnak állt?

 - Nem hiszem, de így tudott a legkönnyebben a közelünkbe férkőzni. Azt állította, hogy információi vannak Geneva gyilkosáról. Mi persze tudtuk, hogy csak össze akar minket zavarni, ezért azonnal kidobtuk. Nem bízunk meg benne.

A beszélgetésünket egy köhintés zavarta meg. Az ajtóban egy nálam fiatalabb lány állt, bőrönddel és kisírt szemekkel.

 - Emma, elkészültél? – pattant fel mellőlem Austin. Ezek szerint ő volt a húga.

 - Hova mentek? – sétáltam én is melléjük.

 - Hosszú a történet, de haza. Te még maradsz?

 - Nem, én is indulni készültem. Csak beugrottam – nevetgéltem, majd a tekintetem Emmára tévedt. Az a lány szinte szó szerint felnyársalt a szemeivel. – Hazavigyelek titeket? Autóval vagyok.

 - Nem kell, kö… - kezdte Austin, Emma azonban félbeszakította.

 - Megköszönnénk – mondta bármiféle kedvesség nélkül. – Így legalább Chloe haza tud menni a saját autójával. Tudod, ő a legjobb barátnőm.

CHLOE

Az ablakból figyeltem, ahogy Emma és Austin beszáll Danielle autójába, majd elhajtanak. Ezt később biztosan számon kérem Emmán. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal, úgyhogy aludtam egy nagyot, aztán felfedezőútra indultam a házban. Kár volt. Kivel futottam össze az első sarkon? Természetesen Liam James Payne-nel. Próbáltam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, de ezt nehéz volt kivitelezni egy ilyen szűk folyosón. Azért megpróbáltam. A remény hal meg utoljára.

 - Jó napot, Chloe – köszönt rám Liam a kelleténél kicsit lelkesebben.

 - Inkább estét – morogtam, majd megpróbáltam elsétálni mellette. Nem sikerült.

 - Várj – húzott vissza a karomnál fogva. – Beszélnünk kellene.

 - Tőlem... De azért igazán elengedhetnéd a kezemet.

Liam a vendégszobába indult, én pedig kelletlenül követtem. Jobban tettem volna, ha fel sem kelek. Minek játszom én Dóra, a felfedezőt?

 - Szóval, miről szeretnél beszélni? – csuktam be magam mögött az ajtót.

 - Hát, rólunk?

 - Mi az, hogy rólunk? Olyan van, hogy rólam és rólad. Olyan nincs, hogy rólunk.

 - De… ami a bungalóban történt? – kérdezte Liam zavarodottan.

 - Mi történt a bungalóban? Nem történt ott semmi.

 - Szerintem túldramatizálod a dolgot – jegyezte meg.

Nem akartam hinni a fülemnek. Még én dramatizálom túl? Közel sem voltam hozzá. Sőt, inkább szívességet tettem azzal, hogy tudomást sem vettem a dologról. Neki állított be az ex-barátnője, most meg még ő problémázott. Kezdett nagyon felidegesíteni.

 - Szóval túldramatizálom? – csattantam fel. – Szerintem igazán érthető, hogy ki vagyok akadva, mikor én lelkizek veled, te rám mászol, és elhiteted velem, hogy talán még esélyem is van nálad, erre beállít a csodálatos ex-barátnőd és rögtön ejtve vagyok. Tényleg. Túldramatizálom. Szerintem is.

 - Mire akarsz ezzel kilyukadni? – értetlenkedett Liam.

 - Hogy mire? Arra, hogy egy rohadt nagy bunkó vagy, a drágalátos Danielle-lel együtt. Tényleg, hogy vagytok? Sikerült megbeszélni? – fűztem hozzá szarkasztikusan.

 - Igen, megdumáltuk. Rendben vagyunk.

 - Fantasztikus, sok boldogságot. Neked meg külön gratulálok, amiért ilyen gerinctelen módszerekkel próbáltad visszaszerezi a volt barátnődet. De tudod mit? Örülök, hogy sikerült – vágtam a fejéhez, majd kirohantam a szobából.

Most aztán felment bennem a pumpa. Mégis mi a francot képzelt magáról? Azt hitte, hogy csak egy bábu vagyok? Az, hogy híres, még nem jogosítja fel arra, hogy így bánjon velem. Nagyon elegem lett belőle, ki kellett szellőztetnem a fejem. Reménykedtem benne, hogy sikerül elkerülnöm mindenkit, de az előszobában Louis-ba ütköztem.

 - Ó, helló Chloe – üdvözölt, miközben felvette a kabátját. – Valami baj van?

 - Lényegtelen. Hová mész?

 - Hogy én? Berúgni.

 - Csodás. Várj meg, én is jövök – nyúltam a kabátom után.

Értékeltem, hogy Louis nem kérdezett semmit. Látszott rajta, hogy ő sincs teljesen rendben és biztos voltam benne, hogy egyszerűen csak örült, hogy akadt egy partnere az iváshoz. Kiterelt az ajtón, majd intett, hogy kövessem. Pár háztömbön keresztül szótlanul sétáltunk egymás mellett, aztán vigyorogva hozzám fordult.

 - Chloe, hány éves is vagy?

 - Két hét múlva tizennyolc, de nyugodj meg, van hamis személyim – kacsintottam rá, majd kérdő arckifejezését látva magyarázni kezdtem. – A szüleim szín alkoholisták. Tizennégy éves korom óta iszom. Még mielőtt megkérdeznéd, drogozni nem nagyon szoktam. Nem nagyon. A füvet alkalmanként szeretem, de nem vagyok függő.

 - Sosem próbáltam még – dünnyögte az orra alatt Louis.

 - Nem? Akkor épp itt az ideje. Tuti, hogy találok valakit, imádni fogod – kacsintottam rá, majd behúztam az egyik pubba.

 - Te, jó fej vagy – nézett rám elismerően, majd körbepillantott a helyiségben. Kábé hat ember üldögélt bent, és nem úgy nézett ki, hogy belátható időn belül többen lesznek. Pont megfelelő hely egy popsztárnak a lerészegedéshez. – Most figyelj, kislány – lökte meg a vállam, majd felállt az egyik asztalra és elordította magát. – Van valakinél fű?

Semmi reakció. Most komolyan, tényleg így akart anyagot szerezni? Amatőr.

 - Egy adagért 150 fontot fizetek – tette hozzá, mire a hat emberből négy azonnal felugrott. Louis felnevetett, majd rábökött az egyikre. – Tetszik a kalapod, tőled veszem.

A szerencsés kiválasztott azonnal kirángatta a zsebéből az anyagot és dülöngélve indult felénk.

 - Készülj – húzott magához Louis.

Nem teljesen értettem a szándékát, de felkészültem a legrosszabbra is. Minden nagyon gyorsan történt. Ahogy a pasi átadta Louis-nak a füvet, ő megragadta a kezem és rohanni kezdett. Fogalmam sem volt, meddig futottunk, de mire megálltunk, már alig kaptunk levegőt.

 - Ez meg mi a jó franc volt? – kérdeztem lihegve.

 - Húsz fontom alig van, nemhogy százötven – feküdt el a földön. – Mázli, hogy nem követett, tovább nem bírtam volna futni.

 - Olyan részeg volt, hogy szerintem a kocsma ajtajáig sem jutott el – ültem le mellé és kivettem a zsebéből a cuccot. – Van egy kis probléma. Nincs mibe tekerni.

 - Várj meg itt – állt fel Louis, majd eltűnt egy kis utcában.

Elfeküdtem a földön, behunytam a szemem és gondolkodni kezdtem. Eddig sosem beszéltem komolyabban Louis-val, de úgy éreztem magam, mintha már ezer éve ismerném. Nem kellett magam megjátszanom vele, vagy erőlködnöm, mint Liammel. Tényleg, Liam. Amióta kiléptem a házból eszembe sem jutott. És még nem is voltam részeg.

 - Máris kidőltél? Még nem is csináltunk semmit – hallottam Louis hangját meglepően közel az arcomhoz. Kinyitottam a szemem és egy pillanatra lefagytam. Közelebb volt, mint gondoltam.

 - Behatoltál a magánszférámba, Tomlinson.

 - Szereztem piát is a papír mellé, Martins – emelt fel egy üveg whiskyt.

 - Megbocsátva.

Louis a kezemnél fogva felhúzott a földről, és a közeli park felé vezetett. Egyenesen a közepén álló szökőkút felé vette az irányt. Csak akkor tűnt fel, hogy végig fogta a kezemet, amikor elengedte, hogy lesöpörje a mellette lévő padot.

 - Remélem, megfelel – ült le és megpaskolta a mellette fennmaradó helyet.

 - Több, mint csodás.

Ahogy leültem, egyből a kezembe nyomta a papírt.

 - Te biztosan profibb vagy nálam – vonta meg a vállát.

 - Igen, úgyhogy azt is tudom, hogy a piával kezdünk – vettem el tőle az üveget.

Néhány gyors mozdulattal felbontottam és egy hatalmasat kortyoltam belőle. Nem volt a legjobb minőségű, de én ilyenhez voltam szokva.

 - Ugye nem vagy finnyás? – kérdeztem tőle.

 - Nem – kapta ki a kezemből a whiskyt és jól meghúzta. – Ez olyan, mint a gázolaj – fintorgott és azonnal visszalökte nekem.

 - Csak az problémázik, akinek telik minőségi piára – jegyeztem meg ironikusan. – Több marad nekem.

Úgy tűnt, hogy tényleg be akart rúgni, ha már ezzel is beérte. A whisky villámgyorsan elfogyott és nemsokára a szökőkút szélén találtuk magunkat. Felcsavartam a cigiket. Pont kijött belőle két darab.

 - Ezt elrakjuk későbbre – tettem félre az egyik cigit, a másikat pedig felajánlottam neki. - Te akarod először, vagy kezdjem én?

 - Hölgyeké az elsőbbség – próbált udvariaskodni, miközben rá volt írva az arcára a félelem.

 - Nem vagyok hölgy – mondtam, aztán egy nagyot szívtam az első cigiből.

Louis kikerekedett szemekkel figyelt, én pedig úgy döntöttem, hogy tovább húzom az agyát. Beszívtam egy újabb adag füstöt, és karikákat fújtam az ég felé. – Te jössz, Louis. Légy férfi.

Bólintott, majd falfehér arccal a szájához emelte a cigit és nyelt egy nagyot. Végül erőt vett magán, összeszorított szemekkel és remegő kézzel szívott belőle egyet. Kis híján megfulladt, de azért csak megcsinálta.

 - Na, nagyon borzalmas volt? – nyúltam volna a cigiért, de nem adta ide. Csodálkozva figyeltem, ahogy elvigyorodik és beleszív egy újabbat.

 - Rosszabbra számítottam – passzolta át nekem. – Gyorsan meg fogom szokni.

Az első cigit gyorsan elszívtuk, a hatás pedig nem maradt el, főleg Louis esetében. Látszott, hogy még soha életében nem próbálta a füvet.

 - Képzeld, nem is szeretem a répát. Most már egyenesen utálom. Mi a francért kellett anno megszólalnom? Mellesleg el tudod képzelni, hogy engem valaha is Louis Troy Austinnak hívtak? Érted, ez a világ legszánalmasabb neve. Troy, mint az a kornyikáló cicafiú abból a gusztustalan musicalből. Az Austinról meg ne is beszéljünk. El tudod ezt hinni? Undorító – nevetett fel. – Tényleg Chloe, kitaláltam egy jó viccet. Mi az, állóvíz és gusztustalan?

 - Fogalmam sincs…

 - Undorí-tó – röhögött fel, én pedig inkább meggyújtottam a második cigit is. Ha így folytatja, biztos szükségem lesz rá.

 - Amúgy nekem is van egy undorító középső nevem – vontam meg a vállam.

 - Tényleg? Ki vele – mondta, majd törökülésbe helyezkedett és úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, aki az esti meséjét várja.

 - Alice.

 - De hát ez tök normális – kiáltott fel felháborodottan és az arcomba fröcskölt egy adag vizet.

 - Hé, én csak jó fej akartam lenni, hogy jobban érezd magad.

 - Ennél jobban nem is érezhetném magam. Végre nem azzal foglalkozom, hogy Harry Austinnal lóg és szerintem már a nevemet sem tudja. Az sem érdekel, hogy Eleanor elvetette a gyerekét, ami még csak nem is tőlem volt, hanem a gusztustalan, undorító, hájas, valószínűleg büdös ex-menedzserünktől. Aztán még nekem jelenti be, hogy terhes.

Szívtam egy jó mélyet a cigiből. Halványlila gőzöm sem volt, hogy miről beszélt, de ha ilyen, amikor be van állva, akkor többet biztos nem kap füvet.  Egyszer csak négykézlábra ereszkedett és megindult felém. Meglepődtem, hogy nem esett le a szökőkút pereméről, főleg ilyen állapotban.

 - Hetek óta nem éreztem magam ilyen jól. Te legalább elviselsz.

Tudtam mire készül, úgyhogy szívtam még egy utolsót és belehajítottam a cigit a vízbe. A füstöt a számban tartottam, és amikor Louis már csak pár centire volt, mindet belefújtam az arcába.

 - Szóval így játszunk…

Megragadta mind a két kezemet és a következő pillanatban hátradöntött a peremre. Mielőtt még akármi is történhetett volna, taszítottam egyet rajta, mire mindketten beleestünk a vízbe. Louis előnybe került, amit ki is használt azzal, hogy a száját az enyémre tapasztotta. Megpróbáltam kiszabadulni alóla, de a szorítása csak erősödött. Biztosan érezte, ahogy ellenkezem, mert hirtelen elhúzódott tőlem.

 - A francba is már, Tomlinson! – káromkodtam el magam és a pólójánál fogva visszarántottam magamhoz.

Ötletem sem volt, meddig smároltunk a vízben, mire abbahagytuk és visszaindultunk. Részegen. Beállva. Csuromvizesen.

LIAM

Tök jó. Egész éjszaka nem aludtam semmit. Egész végig azon agyaltam, hogy vajon mi lehet Chloe-val. Tegnap utána kellett volna mennem, amikor kirontott a szobából. Erre én barom mit csináltam? Tíz percig bámultam magam elé, és mire feleszméltem, már sehol sem volt. Ráadásul este se jött haza. El is rabolhatták, vagy megerőszakolhatták, vagy meggyilkolhatták. Bármi is történt vele, azért én vagyok a hibás. Hirtelen elhatározásból kipattantam az ágyamból, felöltöztem és a földszintre indultam. Elhatároztam, hogy megkeresem Chloe-t, de könnyebb dolgom volt, mint vártam. A lépcső alján megtaláltam a pólóját, amit tegnap viselt. Megkönnyebbültem, legalább épségben hazaért. Pár lépéssel arrébb azonban olyan dolgot találtam, amire nem számítottam. Egy nadrágot. Louis nadrágját.

 - Mi a…

Reméltem, hogy csak véletlen egybeesés, de ahogy egyre közelebb jutottam a nappalihoz, egyre inkább elvesztettem a reményt. Útközben megtaláltam Chloe nadrágját és Louis pólóját is. Ráadásul minden ruhadarab csurom vizes volt. Ha ezek ketten tényleg azt csinálták, amire gondoltam, akkor örülhettek, hogy nem Harry anyukája ébredt fel ilyen korán. A nappali ajtajában még vettem egy utolsó nagy levegőt, aztán beléptem. Szerencsére, nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Igaz, hogy Chloe és Louis teljesen összegabalyodva aludtak a kanapén, de legalább fehérnemű volt rajtuk. Akkor nem történhetett semmi. Legalábbis semmi durva. Azért rájuk terítettem egy pokrócot, hátha Anne mégis hamarabb kel fel, mint ők. Valószínűleg ennek a helyzetnek sem örült volna. Úgy döntöttem, ha már itt vagyok, megreggelizek. Öntöttem magamnak egy adag müzlit és letelepedtem a pulthoz. Pár perc múlva Louis támolygott be az ajtón. Továbbra sem volt rajta túl sok ruha.

 - Reggelt, Liam – motyogta még félálomban. – Nem tudod véletlenül, hogy hol van fejfájás-csillapító?

 - Talán csak nem hosszú estéd volt? – szúrtam oda a kelleténél talán egy csöppet durvábban. Louis meglepetten pillantott rám.

 - Most meg mi bajod van?

 - Semmi, semmi… Csak aggódtam. Igazából mindannyian aggódtunk. Egyszerűen eltűntetek Chloe-val, minden szó nélkül.

Ennél a pontnál nem tudtam nem észrevenni, hogy Louis szája egy széles vigyorra húzódott. Komolyan alig akartam elhinni, hogy képes így viselkedni velem, mikor tudja, hogy én és Chloe… Nem is tudja. Senkinek nem beszéltem róla. Mindenki olvasta a pulcsis sztorit a Sugarscapen, de annak a honlapnak a cikkeit senki sem veszi komolyan. Adtam Chloe-nak egy felsőt, de nem történt semmi. Csak egy csók. Tegnap előtt. A bungalóban. Amiről Chloe-n, Danielle-en és rajtam kívül senki sem tudott. Maximum Emma, Matt és esetleg Austin. De a srácok semmiképp. Ha egy kicsit is kommunikatívabb lettem volna, most nem tartanánk itt. Chloe velem aludna Louis helyett. De nem. Minek is kommunikálnék?

 - Föld hívja Liamet, minden rendben? – integetett a szemem előtt Louis.

 - Persze, csak elbambultam.

 - Azt vettem észre. Elárulod végre, hol a fejfájás-csillapító? Szétrobban a fejem.

 - Második polc jobbra, ott kell lennie valahol – sóhajtottam fel, majd miután bevette a gyógyszert, megköszörültem a torkomat. – Szóval, mi jót csináltatok?

 - Ittunk – vágódott le mellém egy tál müzlivel ő is. – Oké, tudom, hogy te nem tudod, milyen érzés berúgni, de hidd el, néha nagyon jó. Mintha te lennél a világ ura. Ja, azt nem tudod, milyen.

 - Téged elnézve csak addig lehet jó, ameddig nem vagy másnapos – viccelődtem, mire halkan felnevetett.

És ekkor tűnt fel a szeme. Teljesen vörös volt. Mint aki…

 - Louis, ti füveztetek? – kérdeztem letaglózva.

 - Mi? Á, nem. Soha. Hogy gondolsz ilyet? Én nem. Semmi pénzért. Hát, végül is. Talán. Egy kicsit. Igen, na, ne nézz így rám – dadogott össze-vissza.

Elképzeltem. Beállt Louis. Beállt Chloe. Tegyük össze a kettőt.

 - Louis, történt valami más is?

 - Nem sok, de Chloe nagyon jól csókol.

Azt hiszem, csak egy hajszálon múlott, hogy nem fulladtam bele a müzlimbe. Azt mondta, hogy Chloe nagyon jól csókol. Ezek szerint megcsókolta. De ha nem vagyok ekkora idióta, akkor valószínűleg engem csókol meg, nem Louis-t. Ezt elcsesztem.

 - És azt elárulnád, hogy lettetek vizesek? Vagy tudod mit? Meséld el az egészet.

 - Nem teljesen emlékszem, de éppen berúgni indultam, amikor megjelent Chloe. Valami miatt nagyon zaklatott volt, úgyhogy csatlakozott hozzám. Aztán volt whisky, fű, aztán beleestünk a szökőkútba és smároltunk. Röviden ennyi.

Nem tudtam, mire véljem a hallottakat. Kicsit csalódtam mindkettőjükben. Ennyire beállni már tehetség. Mit csinálnának ezek alkohol nélkül, mint én? Ráadásul bárki megláthatta őket, és nem hiányzott plusz egy dráma. De komolyan, a világ legnagyobb fiúbandájának egyik tagja részegen fetreng egy szökőkútban egy ismeretlen lánnyal, miközben a sajtó tudomása szerint még együtt van Eleanorral. Mi ez, ha nem szenzáció?

 - Srácok, gyertek ide gyorsan! – kiabált Chloe a nappaliból. Ezek szerint ő is felébredt.

Louis-val odasiettünk hozzá, ő pedig felhangosította a tévét. Éppen a híradó ment…

MARCUS

„Újabb fejlemény Geneva Lane meggyilkolásával kapcsolatban. Napvilágra került egy biztonsági kamerás felvétel, amely a néhai énekesnő halála előtt tíz perccel készült egy közeli kávézó előtt. A felvételen Geneva Lane egy ismeretlen férfi társaságában látható. A feltételezett gyilkos megközelítőleg 190 centiméter magas, barna hajjal és kék szemmel. Különleges ismertetőjele egy, a tarkóján található, pisztolyt ábrázoló tetoválás. Személye egyelőre azonosítatlan. Bármilyen információval kéretik a rendőrséghez fordulni.”

Remek. Most megint hordhatok sálat és kapucnit, pedig egyre csak melegebb lesz. Legszívesebben megfojtottam volna a drága ikertestvéremet. Igazából bármikor szívesen megfojtottam volna, de most különösen erős volt a késztetés. Tony Carlson Hauer, most jó nagy szart kavartál nekünk.

Sziasztok! Élünk! Visszatértünk! BUÉK!

Az utóbbi hónapokban egy kisebb-nagyobb alkotói válságban szenvedtünk. Már az is megfordult a fejünkben, hogy megszüntetjük a blogot. Aztán megint összekerültünk huzamosabb ideig. Ezt a részt körülbelül tizenkét óráig írtuk. Egyhuzamban. Mellesleg ma van a blog első születésnapja, úgyhogy egy extra hosszú prémium részt kaptok, reméljük, nem zavartunk össze senkit ;)

Csók, Carmen & Mimi :) xx

42. fejezet

CHLOE

 - Chloe, várj! – rohant utánam Liam.

Mint aki fittyem sem hányt rá, továbbmentem. Semmi kedvem nem volt hozzá. Csókolóztunk, aztán megjelent ő az ajtóban. Kiráz a hideg a csajtól. Most valószínűleg azt hiszi, mániákusan próbálom tönkretenni a kapcsolatukat, úgyhogy nem kockáztattam meg egy vitát Liammel ráadásul a füle hallatára.

 - Gyorsabb vagyok nálad.

 - Én viszont előnyben vagyok – morogtam, miközben az autóhoz siettem.

Liam azonban sprintelésbe kezdett, éppen akkor ért el, amikor a kocsikulcsért nyúltam volna. Francba. Most komolyan menjek vissza a táskámért azok után, hogy így elrohantam?

 - Ez nem az, aminek látszik – fordított magával szembe Liam.

 - Én nem is gondoltam bele semmit.

Szemmel láthatóan ledöbbent. Biztosan azt hitte, máris gyártottam a kis elméleteimet. Tapasztalatból tudtam, hogy ezek nem vezetnek semmi jóra, így próbáltam nem gondolni semmi rosszra. Kihasználva, hogy összezavarodott, kislisszoltam a szorításából és visszasiettem a bungalóba.

 - Minden rendben van? –kérdezte Danielle, ahogy az előszobába léptem.

Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam minél kimértebben lélegezni, nehogy véletlenül leüssem a csajt. Gyorsan felkaptam a táskámat, majd szó nélkül sarkon fordultam. Az ajtónál majdnem beleütköztem Liambe, aki úgy nézett rám, mint egy kölyökkutya, akitől elvették a játékát.

 - Meg kell beszélnetek – szólaltam meg, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Nektek, kettőtöknek – mutattam rájuk.

Mielőtt bármelyikük is tiltakozhatott volna, seperc alatt a küszöbön kívül termettem. Becsuktam az ajtót. Gondolkoztam a becsapáson is, de az nekem túl picsásnak bizonyult. A kocsihoz siettem. Próbáltam nem rápillantani a hátsó ülésen elterülő BRIT feliratú pulcsira, amit anno Liam adott nekem. Amikor törülközőben feszítettem előtte. Valószínűleg akkor estünk… estem belé. Megráztam a fejem és rátapostam a gázra. A Styles család bungalója olyan húsz-huszonöt percnyi autóútra volt a házuktól. A húsz-huszonöt percet Chloe-sebességben kell számolni. Az átlagnál jóval gyorsabban vezettem. Megfogadtam, hogy a lehető leggyorsabban visszamegyek a többiekhez. Aztán megláttam a Starbucksot, és kész, elcsábultam. Leparkoltam az autót és a kávézó felé vettem az irányt. Majdnem a pulthoz értem, amikor elém ugrott egy tizenhárom év körüli lány.

 - Te vagy az – bámult rám tátott szájjal. Már vártam, mikor csordul ki a nyála. – Tényleg te vagy az?

 - Nem, én az angol királynő vagyok. Lennél olyan kedves és odaengednél a pulthoz? – mutattam az eladóra.

Megrázta a fejét és előhúzta a telefonját. Ekkor koppant. Az iPhone tokján a One Direction díszelgett.

 - Ezt aaanyira kitweetelem! – örvendezett. – Mennyi új követőm lesz, el sem bírom képzelni!

Szerintem ő a betegesen megszállott rajongók közé tartozott, aki a banda minden lépését még azelőtt tudta, mielőtt igazából megtörténtek volna. Nem kétséges, látta a Sugarscape-en a posztot rólam Liam BRIT-es pulcsijában. Mielőtt kikerülhettem volna, mellém ugrott és a következő, amire emlékeztem, az a vaku villanása. Kis híján megvakultam. A legijesztőbb mégis az volt, hogy volt ideje előkapnia a 1D matricákkal ellátott fényképezőgépét. A vaku fényétől még mindig nem láttam tisztán. Neki még egy kép kellett, ezúttal a telefonjával örökített meg.

 - Ebből világtrend lesz! – ugrándozott. – Köszönöm, Chloe Martins! – nyomott egy puszit az arcomra.

 - Ho hó! – ragadtam meg. – Honnan tudod a teljes nevemet?

 - Én mindent tudok – kacsintott rám. Hátborzongató. – Még a szüleid nevét is tudjuk. Tudod, mi, vérbeli Directionerek. Vagyis csak a legmegszállottabbak. – Legörültebbek, javítottam ki magamban.

 - Tudod mit?  Menj innen! Kiszívod az életerőmet – löktem el magam elől, de nem tántorított. Mit akart? Interjút? Szívesen meginterjúvolom a fogait, biztosan szépen dalolnak, miután kiütöttem őket. – Térj vissza a meseszép világodba, ahol mindent a One Direction ural. Gurulj ki a napsütésbe, vagy mit tudom én.

 - De nem is süt a nap – értetlenkedett. – És én nem is gurulok! – háborodott fel. – Kövérnek tartasz? – visított.

Megforgattam a szemeimet és erőt vettem magamon, nehogy sértő jelzőkkel illessem. Utat vágtam magamnak a pultig, megrendeltem magamnak a szokásos karamellás latte macchiatomat és visszasiettem az autóhoz. Ledobtam magamról a pulcsimat. Ekkor kiesett belőle egy cetli. A csaj becsempészte a Twitter felhasználónevét a zsebembe. Ezt nem hittem el. Már túl sok volt. Egyre jobban csodáltam a fiúkat, amiért nap, mint nap kibírták ezt. Ez a lány nem vérbeli rajongó volt, inkább egy figyelemhiányos kislány. A Styles rezidencia felé hajtottam. Erős késztetést éreztem arra, hogy lecsekkoljam a csaj twitterét, de inkább nem tettem. Bele sem mertem gondolni, milyen ok-okozati összefüggéseket vonhatott le. „Miért van Chloe Martins Cheshire-ben? Mit keres itt? Vajon finom a kávéja? A mobilos képen csúnyán hunyorog, azt nem tölthetem fel! Miért nem lehet mindenki olyan fotogén, mint én?” Még a hátamon is felállt a szőr. Közben behajtottam a bejáróra. Becsengettem. Nem mertem benyitni, hiszen nem egy megszokott vendég voltam itt. Austin szívélyesen betessékelt és az étkezőbe vezetett ebédelni. Úgy döntöttem, még nem említem meg a rajongót, akivel találkoztam. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Egyetlen üres hely volt, Niall és Anne, Harry anyja között. Hihetetlen, hogy az a nő mennyire szép.

 - Csak most terítettem meg – állt fel Harry. – Hozom a levest.

 - Nincs neked erre valami külön embered, vagy ilyesmi? – kérdeztem.

 - Itt nincs – vigyorgott. – Nem mintha amúgy lenne – mentegetőzött. – Tudjátok, öhm, izé a srácokkal felváltva intézzük ezeket, mert tök muris, és értitek, nem nagy cucc, tényleg, régen is így volt, mielőtt…

 - Szerintem értik, édesem – tette rá a kezét Anne a fia karjára.

Matt egyre jobban elalélt, már ha az lehetséges. Csoda, hogy nem folyt még el az asztal alá valami undorító trutyiba, annyira olvadozott. Harry nemsokára megjelent egy nagy fazék levessel. Végül is hét emberre nem kis meló főzni, főleg, hogy Niall a pletykák szerint két adagot is képes elfogyasztani.

LOUIS

 - Ez nagyon fincsi volt – ütögette a hasát Matt az ebéd után.

 - Neked még a kutyaszar is fincsi lett volna, ha azt Harryvel eszed – jelentette ki Chloe.

Mindenki röhögésben tört ki. Csak reménykedtem, hogy Anne ebből nem hallott semmit. Körülbelül öt egész perce felvonult a hálószobájába.

Nem hittem volna, hogy valaki megközelíti Niall gyomrának méretét, de Matt vetekedett vele. Komoly ellenfeleknek számítottak. Csak éppen Matt szebb látványt nyújtott evés közben. Igaz, Niall most kivételesen nem hasonlított a legantiszociálisabb, legügyetlenebb ősemberek egyikéhez, valószínűleg Emma miatt figyelt a kinézetére.

 - Guitar Hero parti? – vetette fel Zayn.

Egymásra néztünk Harryvel és elismerően bólintottunk. Régen mennyit játszottunk vele! Lassan felemeltük a hüvelyujjunkat és öklöztünk egyet. Hirtelen felpattantam az asztaltól. Én akartam először párbajozni valakivel. A nappaliba érve felkaptam az egyik játékgitárt, amíg Harry a játékot keresgélte. Kinyitotta a tokot, majd elkeseredett arccal felém fordult.

 - Eltört.

 - Hogy micsoda? – ütöttem térdhajlaton. – Eltört, vagy eltörted? – kérdeztem kihangsúlyozva az utolsó szót.

 - Esküszöm, így találtam – beszélt hozzám, immár a földről, ugyanis az előzőleg rámért ütésemtől összecsuklott.

 - Csak mert mindig legyőzlek, ezért eltörted? Te sunyi disznó!

Harry messzire rohant, egészen a lépcsőfordulóig. Közben megérkezett a brancs többi tagja is. Szórakozva nézték végig az előbb lezajlott jelenetet. Hálásan tapsoltak, én pedig nem tehettem mást, mint meghajolni.

Harry szégyenteljesen ballagott vissza a nappaliba. Szemügyre vette a játéklemezt és hosszasan tanulmányozta. Pár pillanat múlva csodálkozó tekintet ült ki az arcára. Még többször megforgatta, mire levonta a következtetést.

 - Ezt összeharapdálták – jelentette döbbenten.

Oké, beismerem, mégsem egy sunyi disznó. Felszaladt az emeletre, hallottam az ő és Anne hangját, majd visszatért közénk.

 - Anya azt mondta, hogy Gemma áthozta Paws-t és kint felejtették a lemezt. Ő meg játéknak nézte.

Paws, mint a kutya? Mostantól ő számított az első számú ellenségemnek. Austin után. Ki nem állhattam a srácot.

 - Van valami más a Call of Duty-n kívül? – sóhajtott fel Austin. Emlegetett szamár. – Ami szórakoztató is.

 - Van, de… izé – hebegett Harry –, de tudnotok kell, az még régi. A többit elvittem magunkhoz, anya meg nem játszik. Biztosan nem vett újat… Meg amúgy is poénból vettük meg – elvörösödött. – High School Musical 3 Dance.

 - Tökéletes. Keresd ki és azonnal tedd be – ugrott fel Matt. – Te leszel Troy.
Harry megadóan az Xbox 360 mellé térdelt, kutakodva a lemez után. Niall már-már megfulladt a röhögéstől, Emma szintúgy, Zayn a combját csapkodta, Austin a földön fetrengett. Egyszer szentté avattatom azt a kutyát, az holtbiztos. Ez a látvány a világ minden kincsét megérte. Matt kikapta a lemezt Harry kezéből, majd örömteljesen behelyezte a konzolba. Elindította. A kis gépezet néhány reccsenés után meghalt és füstölni kezdett. Ettől még jobban nevetett mindenki.

 - Anya, az Xboxszal mi lett? – ordított egy hatalmasat Harry.

 - Azt összenyalta a kutya. A belsejét.

Nem volt mit tenni. Kész, vége. Harry megkísérelte újra beindítani, természetesen sikertelenül. A röhögés lassan elapadt, amikor rájöttek, hogy a füst nagyon büdös tud lenni és jobb, ha elhagyják a szobát. Austin és Zayn szétszéledtek. Amióta Simonnál egy szobában aludtak, jobban megkedvelték egymást, ahhoz képest, hogy első találkozásukkor Zayn egy tolvajnak nézte, aki ellopta Harry autóját. Chloe ugyan megpróbálta elráncigálni Matt-et, ő azonban egy millimétert sem mozdult. Felsóhajtott és kihívta Emmát a teraszra. Niall megveregette Harry vállát, aki még mindig a földön csücsült, mellette a füstölgő Xboxszal, egy eltört lemezzel és egy High School Musicales tokkal a kezeiben. Szerencsétlenebbül nem is nézhetett volna ki. Kaptam az alkalmon és lefényképeztem. Megnyitottam a Twittert. Hezitáltam, először nem akartam feltölteni a képet, de mégis megtettem. Harry lehuppant a kanapéra közém és Matt közé.

 - Kész vagyok. Ez a Marcusos mizéria amúgy is kikészít – a könyökét a térdére tette, a fejét a tenyerébe csúsztatta. -, most meg ez. Még mindig bennem van, hogy talán itt is figyel minket.

- Nem tudom, ki az a Marcus – szólalt fel Matt vágyakozó hangon. – De én szívesen lennék benned.

Harry lassan felemelte a fejét a tenyeréből és egyenesen a mellettem ülő srácra bámult. Egy jó ideig farkasszemet néztek, aztán pacsiztam egyet Matt-el, nehogy hallgatás-beleegyezés alapon még ígéretnek vegye Harry bamba fejét. Rácsaptam mindkettejük térdére és a konyhába indultam. Ott találtam Niallt is. Valamin nagyon agyalt.

 - Ezt láttad már? – fordította felém a laptopját.

A Twitter volt megnyitva, úgyhogy nem értettem, mi volt olyan érdekes, amitől a nagy gondolkodó arckifejezését kellett magára öltenie. Elég vicces látványt nyújtott az összeszorult szemeivel. Aztán leesett, hogy ilyenkor mindig a trendeken van a hangsúly. Először azt hittem, csak az imént kiposztolt Harry-s képtől örült meg a rajongótábor, ám a helyzet korántsem volt viccesnek mondható.

 - #CheshireDirectionersGetReady! – olvastam az első helyen álló hashtaget.

Ekkor rontottak be a lányok a konyhába. Chloe sietve elmesélte a találkozását azzal a rajongóval, majd az utcára néző ablakokhoz vezettek minket. Egyre többen gyülekeztek a ház előtt.

NIALL

 - Minden készen áll? – böktem hátba Harry-t, aki éppen a gombokkal volt elfoglalva.

 - Mint látod, csak az ingem van rajtam – vonta össze a szemöldökét -, úgyhogy nem.

 - És a többiek, ők mit csinálnak?

 - Honnan tudjam? – meredt rám. – Gondolom ugyanazt, mint én.

Ezt nem hittem el! Azt hittem, elégszer leszögeztem, hogy szeretném, ha hétre mindent megcsinálnának. Háromnegyed hét volt, és meg sem terítettek. Megígérték, hogy segítenek, erre itt lazsáltak. Miközben én három órát töltöttem a konyhában. Miközben sikerült Emmát lefoglaltatnom Anne-nel és Matt-tel. Miközben próbáltam elviselni a rajongók őrült sikoltozását, és nem utolsó sorban, miközben igyekeztem nem elrontani az estét. Ugyanis Emmát el akartam vinni vacsorázni, de a házból sem mertem kimozdulni. Annyian csoportosultak odakinn… Szóval házhoz hoztam az éttermet. Vagyis megpróbáltam. Általában Liammel főzöcséztünk, de ezúttal a bungalóban kellett maradnia. Úgy beszéltük meg, hogy majd éjjel mi is csatlakozunk hozzá, ha tiszta a terep, mivel kicsit sokan voltunk Anne házában.

Éppen a terasz felé tartottam, hogy megnézzem, mi a helyzet, amikor Matt-be botlottam.

 - Ugye tudod, hogy Emmát már nem sokáig tudjuk lefoglalni? Mindjárt vége a filmnek.

 - Csak tartsátok bent. Majd jelzek – utasítottam Matt-et, majd tovább folytattam az utamat.

Louis vigyorogva fogadott a teraszon. Időközben gömblámpásokkal szerelte fel a faszerkezetet, sőt, még arra is figyelt, hogy az én helyemen a baloldalra tegye a kanalat. A mosolya még szélesebbre húzódott a tátott szám látványára. Tényleg egész szépen kidekorálta a helyet.

 - Lógsz eggyel – bökött oldalba önelégülten.

Bólintottam, majd a ház felé vettem az irányt. A több órás főzőcskézéstől szó szerint az égnek állt a hajam. Amikor megpillantottam magam a tükörben, eléggé megijedtem. Borzalmasan festettem. Megragadtam a legközelebbi fésűt és valahogy rendbe raktam azt a madárfészket odafenn. Már amennyire sikerült. Miután végeztem, utoljára lecsekkoltam a fiúkat. Mindannyian öltönyben sorakoztak a hátsó ajtó előtt.

 - Jó pincérek leszünk, na! – nyugtatott meg Harry.

Zayn hangosan felhorkantott, majd újra kihúzta magát és megköszörülte a torkát.

 - Szolgálatára, Mr. Horan – pukedlizett.

 - Ti teljesen idióták vagytok – állapítottam meg. – Azért ezt ne csináljátok majd, oké?

Tiszteletteljesen meghajoltak, én pedig kuncogva felindultam a lépcsőn Emmáért. Vagyis először Mattért, hogy ő meg lelkileg felkészítse. Remek, eddig tartott a magabiztosságom. Éppen a korlátért nyúltam, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot az izgalomtól, amikor egy mély férfihang félbeszakított. A bejárati ajtó mögül kiabált.

 - Most azonnal engedjetek be, ti agyatlanok! – dörömbölt.

Louis egyből az ajtóhoz sietett. Simon állt a küszöbön. Legalábbis úgy gondoltuk. A kapucniját a fejére húzta és egy elázott papír cetlit szorongatott. A házba lépve egy hatalmas tócsa keletkezett alatta, amiben több pillanatig toporgott, mielőtt kibújt volna a cipőiből. A papírdarabot visszagyűrte a zsebébe. Lőttek a vacsinak.

 - Ez teljesen okés, szerintem is. Mármint, nem mintha én lennék a menedzseretek, akinek elvileg tudnia és kellene mindent rólatok – dühöngött -, és informáltnak lennie, akármi történt veletek. Nem, én csak Simon vagyok, az idióta – eddigre már az Empire State Buildinget súrolhatta a vérnyomása –, akit nemes egyszerűséggel otthagytok a házban, miközben ti vakációzni jöttök Anne-hez. Neki kellett felhívnia ma délután, hogy itt vagytok.

 - De Anne nem is mondta, hogy felhí... – szólalt fel Louis.

 - Maradj csendben! – hallgattatta el, majd jó hangosan levegőt vett.

 - Az a lényeg, hogy itt vagy, nem? – próbáltam oldani a hangulatot.

 - Ti meg miért néztek ki így? – nézett végig a fiúkon.

 - Niall-nek randija lesz – közölte Zayn. – Itt. Emmával. Tudod, Austin húgával.

Érdeklődően felhúzta a szemöldökét, de nem szidott le, inkább megveregette a vállamat, sok sikert kívánt, majd ledobta magát egy kanapéra a nappaliban. Akkor mégis állt a randi. Megkönnyebbülten megálltam annak a szobának az ajtaja előtt, amelyikben Matt, Anne és Emma filmeztek. A megbeszéltek szerint kopogtam hármat és megvártam Mattet.

 - A filmből még van öt perc. Körülbelül. Aztán kisminkeljük és felöltöztetjük Emmát. Te még átöltözöl?

 - Minek? – csodálkoztam.

 - Nem is tudom, mondjuk, mert farmer és pulcsi van rajtad, és jelenleg én jobban nézek ki, pedig most bőgtem végig a Szerelmünk Lapjait? – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt.

Lenéztem magamra. Tényleg elég hétköznapin néztem ki.

 - Húsz perc? – sóhajtottam.

 - Megteszi – vigyorgott Matt és becsapta az ajtót maga mögött.

Mivel a sietségben Harry és Zayn rohantak vissza a mi házunkhoz összepakolni, a legelegánsabb ruhadarabom egy fehér póló volt. Átcseréltem arra a pulcsit, Harry bőröndjéből pedig kölcsönvettem egy zakót.

Öt percem volt még, és csak remélni tudtam, hogy Emma nem fog túlságosan kiakadni az instant randitól.

Örömtelin letrappoltam a lépcsőn. Mindenki Simon köré csoportosult a nappaliban és hullafehér arccal bámultak egy papírlapot. Egy kicsit mintha felderültek volna, amikor beléptem a szobába.

 - Niall, mondd, hogy te hagytál üzenetet, amikor elindultunk ide! – meredt rám Louis.

 - Micsoda? Nem, dehogy! Nem rémlik? Marcus beállított, állítólagos infókkal, satöbbi?

 - Akkor tényleg nagy a baj – sóhajtott fel Simon és a kezembe adta a papírlapot. – Ezt ma találtam meg, a földön. Valószínűleg már tegnap ott lehetett, amikor elindulhattatok, de csak ma vettem észre. 

„Simon, elmentünk. Majd mindent megmagyarázunk!” Még egyszer végigolvastam a lapot. Aztán megint.

 - Van ötletetek, hogy ki hagyhatta ott a lapot?

Mindannyian ugyanarra a személyre gondoltunk. Marcusra. Biztosan akkor hagyta ott, amikor megpróbálta bebizonyítani az ártatlanságát. 

 - Az a disznó volt, Marcus. Tutira kitervelte az egészet. Tudta, hogy el fogunk menni Simon házából. Csak azt nem tudta, hogy hova - őrjöngött Harry.

Kínomban a zsebemben lévő telefonom után nyúltam. Ekkor észrevettem egy olvasatlan SMS-t.

„A jó öreg Simon bácsi is megérkezett? Helyes. De szeretném, ha az eszetekbe vésnétek, hogy Cheshire sem nyújt majd menedéket sokáig.”

Ezzel tényleg lőttek a vacsorának.



Sziasztok! Igen, tisztában vagyunk vele, hogy mindannyian azt hittétek, hogy meghaltunk, olyan régen nem volt új rész. Nagyon-nagyon sajnáljuk. A sulikezdés és egyéb okok miatt (amit nem szeretnénk kifejteni), nem nagyon jutott időnk az írásra. De az a lényeg, hogy végre meghoztuk a fejezetet, nem? A beküldött párbeszédekből megígértük, hogy hármat be fogunk tenni a történetbe. A 41. fejezetbe csak egy került bele, ebbe viszont beleszőttük a másik kettőt is, kisebb-nagyobb változtatásokkal. Nem tudom, mikorra hozzuk majd a következő részt, de szeretnénk, ha tudnátok, hogy szeretünk titeket és megnyugtatlak titeket, egy jó ideig még boldogítjuk a népet az agymenéseinkkel ;)
Puszi, Mimi :) xx

41. fejezet

NIALL

Reggel kissé kómásan keltem. A tegnapi nap után enni sem volt sok kedvem. Nem mintha ez választás kérdése lett volna - ennem kellett és kész. A konyha felé indultam, hogy a maradék pizzát egyedül eltüntessem. Tegnap a nagy rohanásban a többiek simán otthagyták volna az érintetlen kaját, de én megmentettem. Mégsem veszhetett kárba, akkor sem, ha az a mocsok Marcus szállította ki. A rám váró, ínycsiklandó ételre gondoltam, de ahogy benyitottam az ajtón, Louist pillantottam meg. És mit csinált? Éppen bele készült harapni az utolsó szelet pizzába. Odatrappoltam hozzá és egy határozott mozdulattal kivettem a kezéből.

 - Ez az enyém!

 - Még mit nem! - vette vissza a kezemből, majd látványosan harapott belőle egy nagyot. Fintorogtam egyet, mire rám nyújtotta a nyelvét. - Rendelj magadnak. Ebbe már belekezdtem.

 - Rendben, de te nem fogsz kapni belőle.

Előkaptam a telefonom, de természetesen megint nem volt térerőm. Egy ideje már gondjaim voltak ezzel a készülékkel, talán le kellett volna cserélnem. Fel-alá kezdtem járkálni, hátha valahol erősebbek lesznek a jelek. Már a ház előtti kertben jártam, mikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Mintha egy autó hajtott volna a kocsibejáróra...

 - Biztos csak Simon - motyogtam, majd megtorpantam. Volt térerőm.

Megpróbáltam a lehető legkevesebbet mozogni, miközben kikerestem a cheshire-i pizzéria telefonszámát. Még akkor kértem el Harry-től, mikor legelőször itt jártunk, biztos, ami biztos alapon. Hát, most jól is jött. Már éppen tárcsáztam volna, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.

 - Niaaaaaaaaaaall!

Ahogy felpillantottam, kicsit összezavarodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért képzelődöm-e, mert nem aludtam ki magam, vagy azért, mert üres a gyomrom.

 - Niaaaall! - visított fel újra Matt, majd a nyakamba vetette magát, Láttam, hogy teljes sebességgel száguldott felém, de nem gondoltam volna, hogy ilyen erővel csapódik majd nekem. Az ütközés miatt felborultam, Matt pedig rám esett. Láthatóan élvezte a helyzetet. - Még mindig gyönyörűek a szemeid.

Szótlanul meredtem rá. Igazából nem tudtam hová tenni a jelenlétét. De tényleg, mégis mit keresett itt? Hirtelen egy kéz ragadta meg a pulcsiját, és lerántotta rólam.

 - Matt, viselkedj már! A srácok meg fognak ijedni tőled - nevetett Chloe, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a földről. - Hello, Niall! Ne haragudj Mattre. Kicsit... lehengerlő személyiség. De hát ezt már tapasztaltad.

Nevetve poroltam le a nadrágomat, majd a barna hajú fiúra pillantottam. Lerítt róla, hogy ez élete nagy pillanata. Itt van Cheshire-ben. A One Directionnel. Jobb nem is lehetne. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki észrevette, hogy Matt milyen izgatott.

 - Bemegyünk Mattel - ragadta meg a srácot Chloe, majd a ház felé vonszolta.

 - Próbáld megakadályozni, hogy kitweetelje, hogy itt vagyunk. Nem lenne jó vége - figyelmeztettem őket.

 - Hát persze.

Chloe már nem is figyelt rám, sokkal jobban lekötötte, hogy visszafogja Mattet. A srác fel akart venni egy cigicsikket az ajtó mellől, mert biztos volt benne, hogy az hozzáért Zayn szájához. Mosolyogva néztem utánuk, majd hirtelen eszembe jutott valami. Ha itt van Chloe és Matt, akkor...

 - Na, ki vagyok? - fogta be a szemem valaki hátulról. 

 - Nem tudom. Simon? - találgattam. Hát persze hogy tudtam. Emma volt az. Megfogtam a kezét és gyorsan szembefordultam vele. Szinte láttam magam előtt, ahogy az arcomra kiül egy hatalmas, idióta vigyor.

 - Nem talált. Paul vagyok - kacagott fel, mire még jobban elmosolyodtam. Kezdtem attól félni, hogy szétreped az arcom.

 - Francba. Nem is tudom, hogy ronthattam el - suttogtam, miközben végigsimítottam Emma haján. Ő mindeközben körém fonta a karját, majd magához húzott. Az arcomat belefúrtam a nyakába és mélyeket szippantottam az illatából. Vanília. Imádom. Egy kis ideig így álltunk, aztán Emma kibújt az ölelésemből. Legszívesebben visszahúztam volna magamhoz, de ahogy megpillantottam az arckifejezését, összeszorult a gyomrom.

 - Baj van, Emma? - kérdeztem aggódva, majd a lépcsőhöz tereltem, hogy leüljünk. - Történt valami?

 - Nem, semmi új. Csak a tegnapi.

 - Ezt már megbeszéltük. Marcus nem jó srác. Maradj távol tőle. Te nem ismered, de mi sajnos igen - ráztam a fejem szomorúan.

- De nem gonosz. Épp, hogy segíteni próbált - tiltakozott Emma. - Hinned kell nekem, Niall.

Felsóhajtottam. Emmának nem lett volna szabad itt lennie. Otthon kellett volna maradnia, ott, ahol biztonságban lehet. Ehelyett mit csinált? Utánunk jött, most meg arról próbál meggyőzni, hogy Marcus jó fej. Remek.

Már nyitottam volna a szám, hogy mondjak valamit, mikor valaki felordított a házban. Harry.

MATT

- Mi a jó franc?

Meglepetten néztem a földön ülő Harry-re. Az előbb annyira megijedt tőlem, hogy szabályosan legurult az ágyról. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hangosan tud ordítani. Elég rémisztő volt.

 - Ki vagy és mit keresel az ágyamban? - kérdezte lassan, tagoltan. Úgy beszélt, mintha minimum fogyatékos lettem volna.

Nem válaszoltam. Elvégre mit mondhattam volna? Meleg vagyok, mellesleg directioner és te vagy a kedvencem? Igen, ez aztán biztos megnyugtatta volna. Meg sem szólaltam, helyette végigfuttattam a szemem Harry-n. A haja még kócosabb volt, mint általában, a szeme álmos és... volt rajta alsógatya. Nem úgy volt, hogy meztelenül alszik? Valószínűleg észrevette, hogy stírölöm, mert a takaró felé kapott, de félúton megmerevedett. Valamiért elbizonytalanodott. Egy pillanatig gondolkozott, majd vonakodva megszólalt.

 - Ugye van rajtad ruha?

Bólintottam, mire ő megkönnyebbültem magára rántotta az eddig rajtam lévő takarót. Ülő helyzetbe tornáztam magam és úgy helyezkedtem, hogy a lehető legjobb kilátásom nyíljon rá. Végül is, ő Harry Styles. Ahogy elnéztem, kicsit kényelmetlenül érezte magát. Talán az volt a baj, hogy leplezetlenül bámultam. Igen, mintha anyu valamikor mondta volna, hogy az illetlenség.

 - Matt vagyok - törtem meg a csendet. Kicsit kínos volt.

 - Harry - biccentett, majd megköszörülte a torkát. - Hogy kerülsz ide?

 - Emmával és Chloeval jöttem. A barátjuk vagyok.

Harry félredöntött fejjel értelmezte a hallottakat, aztán hirtelen felnevetett. De nem ám halkan, diszkréten. Ugyan! Olyan hangosan, hogy biztosra vettem, hogy aki aludt még ebben a házban, az most felébredt. Vártam egy kicsit, de Harry nevetése nem gyengült. Sőt, ahogy elnéztem, már a könnye is folyt.

 - Harry, minden oké? - kérdeztem bizonytalanul.

 - Persze, csak... Én... Bocsi, de... Nem megy...

Megvontam a vállam és úgy döntöttem, megvárom, amíg megnyugszik. Tökéletesen ráértem, meg amúgy is, Harry Styles-t nézegethettem. Vagyis a fejét, a többi részét ugyanis elrejtette a takaró. Mindegy, az is szép volt. Éppen a szemöldökének az ívét tanulmányoztam, mikor kinyílt a hátam mögött az ajtó.

 - Harry, jöhetsz reggelizni - szólalt meg Zayn, majd egy kis szünet után folytatta. - Vagyis jöhettek. Liam, nem úgy volt, hogy a bungalóba mész?

Liam? Zayn azt hitte, hogy Liam vagyok? Liam James Payne? Igaz, hogy háttal ültem neki, úgyhogy az arcomat nem látta, de akkor is. Ezek szerint hátulról egyformák vagyunk? Lélegezz, Matt.

 - Várj, te nem is Liam vagy.

Összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Zayn mellém sétált. Sebaj, így legalább őt is le tudtam csekkolni. A haja nem volt beállítva és láthatólag borotválkozni is elfelejtett. Hm, szexi. Zavartan kapkodta a szemét a fuldokló Harry és közöttem. Végül nálam állapodott meg. Összefonta a karját a mellkasa előtt, a fél szemöldökét pedig kérdőn felvonta. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy pillanatra.

 - Szóval, ki vagy?

Szívesen megmondtam volna, hogy ki vagyok, még az összes elérhetőségemet is megadtam volna neki, de nem ment. Nem tudtam megszólalni. Csak tátogtam, mint egy fulladozó hal.

 - Ő... Matt... Emma és Chloe... barátja - nyögte a szavakat Harry két nevetés között.

Zayn szemében megérté csillant.

 - Ó, ez mindent megmagyaráz - mosolyodott el féloldalasan. Bumm. Csoda, hogy még élek. - Figyelj, Harry! Szedd össze magad. Én addig lemegyek Matt-tel.

Felkaptam a fejem, Zayn pedig intett, hogy kövessen. Még egyszer ránéztem Harryre, aki csukott szemmel, mélyeket lélegezve próbált megnyugodni, majd kiugráltam a szobából. Zayn a lépcsőkorlátnak támaszkodva várt rám.

 - Matt, mi? Niall már mesélt rólad, és hogy őszinte legyek, nem túlzott - mondta a konyhába menet. - Harryre rá se ránts, csak azon nevetett, amit Niall mesélt nekünk. Lehet, hogy nem mondta, de komolyan megijedt tőled akkor, mikor találkoztatok.

Komolyan? Megijesztettem Niall Horant? Húha. Mondani akartam valamit, hogy Zayn ne nézzen teljes idiótának, de nem találtam a hangom. Ez a srác túl jól nézett ki, csoda, hogy eddig nem vetettem magam a nyakába.

 - Hát, sok csaj tanulhatna tőled. Bemászni az ágyába? Nem vagy semmi, haver - nevetett fel, majd kacsintott egyet.

Miután bement a konyhába, és biztos voltam benne, hogy nem lát, hangtalan sikításba kezdtem és össze-vissza ugráltam. Nem bírtam magammal, na.

 - Minden rendben? - érintette meg valaki a vállam.

Felnéztem és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Nem más állt előttem, mint Harry édesanyja, Anne. Életnagyságban.

 - Biztos te vagy Matt - mosolyodott el, majd gyengéden a konyha felé tolt. - Gyere enni. Biztos éhes vagy, Chloe meg Emma amúgy is aggódik, hogy hova tűnhettél.

LIAM

Idegesen forgattam a kezeim között a Rubik-kockámat. Még egy rajongótól kaptam az egyik dedikáláson, de sosem voltam túl jó ebben a játékban. Egyszer sem sikerült még kiraknom, nem úgy, mint Zaynnek. Neki szerintem csukott szemmel is ment volna. Feladtam. Leraktam a kockát és elterültem a földön. Gondolkoznom kellett.

Lehunytam a szemem. Mikor legközelebb kinyitottam, azt vettem észre, hogy esik. Errefelé ez nem meglepő, úgyhogy nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam azonban egy másik hangot is. Valaki dörömbölt az ajtón.

 - Akárki is vagy, légyszíves menj el - kiabáltam ki.

Semmi kedvem nem volt beszélgetni. Túl sok problémám akadt, amiket csendben, magamban terveztem megoldani, ahogy mindig is szoktam. Reméltem, hogy az ajtó előtt álló személy minél hamarabb befejezi a kopogást. Fogalmam sem volt, ki az, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Egy dolgot szerettem volna csak nagyon. Azt, ha békén hagy.

 - Liam, engedj be! Kérlek.

Chloe. Pont az a személy, aki elől a leginkább el akartam bújni. Tegnap éjjel, amikor ideértünk, először Annehez mentünk. Annyira álmosak voltunk, hogy Harry nem kockáztatta meg az utat a bungalóig, úgyhogy mindannyian az anyja házában aludtunk. A többiek még mindig ott voltak, én azonban ahogy meghallottam Chloe hangját, azonnal átmenekültem ide. Azt hittem, nem keres majd. Tévedtem.

Elhatároztam, hogy nem engedem be. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ezt azért teszem, mert magányra van szükségem. Persze, ez nem volt igaz. Chloeval bármikor szívesen beszélgettem volna, és ettől eléggé megijedtem. Természetesen Niall-lel is szerettem beszélgetni, de ez nem ugyanaz volt. Ha Chloera gondoltam, mindig valami különös izgalom fogott el. Eszembe jutott, amikor ott állt előttem egy szál törülközőben. Emlékeztem, hogy milyen gyönyörű volt. Gyorsan elhessegettem a képet a szemem elől. Azóta nem is beszéltünk.

 - Jól van, ha ennyire nem vagy kíváncsi rám, elmegyek - kiabált be Chloe, a dörömbölés pedig abbamaradt.

El akart menni. Gondolkodás nélkül pattantam fel a földről, olyan gyorsan, hogy beleszédültem. Nem érdekelt. Az ajtóhoz száguldottam, feltéptem és kibámultam a szakadó esőbe. Chloe már félúton járt a ház felé vezető úton.

 - Várj! - kiabáltam utána. - Chloe, ne menj el!

Chloe megfordult és értetlenül nézett rám. Az előbb még nem akartam beengedni, most pedig itt kiabálok, hogy maradjon. Teljesen ésszerű. Egyébként is, hogy hagyhattam, hogy itt álljon kint? Ez nem csak egy egyszerű kis zápor volt.

 - Gyere be! Kérlek! - könyörögtem neki. Még a kölyökkutyaszemeket is bevetettem a cél érdekében.

Chloe motyogott valamit az orra alatt, majd vonakodva megindult felém. Arrébb álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni.

 - Úgy tűnik, mindig vizes vagyok, mikor beszélgetünk - nevetett fel.

 - Ne haragudj, hamarabb be kellett volna engedjelek - szabadkoztam, miközben a szekrényben turkáltam.

 - Ugyan, semmi baj. Itt bent pillanatok alatt megszáradok, olyan jó meleg van.

 - Azért ezt terítsd magadra. Nem akarom, hogy megfázz - nyújtottam oda neki egy pokrócot.

Chloe mosolyogva vette ki a kezemből a takarót, majd háttal nekikuporodott az egyik radiátornak és jól bebugyolálta magát. Miután kényelembe helyezkedett és én is leültem vele szembe, gondterhelten pillantott rám.

 - Jól vagy, Liam?

 - Persze. Miért ne lennék jól? - vontam meg a vállam, de nem néztem a szemébe.

 - Hát, itt ez a Genevás balhé, meg Danielle is... Gondoltam, talán jól esne, ha beszélhetnél róla valakivel - mosolyodott el zavartan.

Igaza volt. Arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson. Elmondtam neki mindent, a Danielle-lel való szakításomtól kezdve Geneva halálán át Marcusig. Tényleg mindent kiadtam magamból, ő pedig figyelmesen hallgatott. Egyszer sem szakított félbe, csak akkor szólalt meg, mikor a történet végére értem.

 - Liam, annyira sajnálom. Bárcsak tudnék valahogy segíteni - szorította meg a kezemet.

El akartam mondani neki, hogy már ezzel rengeteget segített, de képtelen voltam rá. A bőröm lángolt, ahol Chloe megérintett, én pedig elvesztem a szemeiben. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egyre közelebb hajolok hozzá. Nem próbált megállítani. Milliméterenként csökkent köztünk a távolság, míg végül ajkaink össze nem értek. Chloe egy pillanatra megmerevedett, de aztán viszonozta a csókomat. A kezével a hajamba túrt, én pedig az arcát simogattam, és megpróbáltam minél közelebb húzni magamhoz. Nem tudtam gondolkozni, de abban biztos voltam, hogy minimum ezer pillangó szabadult el a gyomromban.

Hirtelen egy hideg fuvallat csapott meg, mi pedig rögtön szétrebbentünk. Elfelejtettem visszazárni az ajtót? Én barom. Elég dühös voltam, amiért valaki megzavart minket. A mérgem helyét azonban a teljes sokk vette át abban a pillanatban, ahogy megláttam az ajtóban álló személyt. Mire reagáltam volna, már késő volt. Chloe kiviharzott a bungalóból.

Sziasztok! 

Íme, itt van a 41. fejezet. Inkább már nem is mondom, miért nem hoztuk hamarabb, úgyis tudjátok... Remélem, ez is ugyanúgy fog tetszeni, mint az eddigiek. Kommentelni továbbra is ér. Mielőtt kérdeznétek, a párbeszédeket a végén több részre osztottuk szét. Sehogy sem bírtunk olyat összehozni, ami passzolt volna.

Csók, Carmen ;) xx